Kórházasdi

Lauráéknál jártunk Tapolcán és mindannyian bitang jól éreztük magunkat. Rohangáltunk össze-vissza és estünk is rendesen-nem hazai pálya ugyebár. Nem sokat zavartattuk magunkat, fel és rohanás tovább! Egyszer tört el a mécses, amikor a betonra nyomtam egy hasast és felhorzsolódott az oldalam. Kis anyai puszi azonban begyógyította a fájó sebeket.
Hajnali 1 órakor azonban felébredtem és nyöszörögtem, hogy fáj a hasam. Anya felkelt, megtapogatta, lecserélte a teli pelusomat-hátha amiatt ébredtem fel-, kis Arnica krémmel bekenegette, megpuszilgatott, majd visszafektetett. Negyed óra múlva ismét nyöszörgés. Ennek fele sem tréfa, nem szoktam én ok nélkül nyavalyogni! Próbáltuk elérni Agyiékat (hajnali fél 2-kor). Tupapával sikerült beszélnünk, aki azt javasolta, hogy vigyenek be a veszprémi kórházba.
Öltözés, Öcsi ébresztés (tök boldog volt, hogy autókázni megyünk :-) ), padlógáz.
A kórház gyermekosztályán már nem voltak ilyen lelkesek, de Öcsi az álmos nővérkéket levette a lábáról- a doktornőt nem sikerült :-s-, még becenevet is kapott: "Szöszmösz."
Doktor néni megvizsgált, akkor már össze-vissza mondtam hol fáj (pedig otthon még határozottan tudtam :o), anyu szerint enyhén ciki volt, hát még amikor mutogatni kezdtem a kisautómat, hatalmas bájvigyor kíséretében. :p AZ ultrahangos simogatás után, gyógyultnak nyilvánítottam magam. Kicsit örjöngtünk még Öcsivel a kórház aulájában (hajnali fél3), majd nyomás haza.
Anya kicsit bizonytalan, nem vagyunk nótorius ügyeletre-kórházba járók (Amerika óta meg pláne nem), de ezt akkor és ott indokoltanak érezte. Szerencse, hogy valójában alaptalan volt az aggodalma.
Hálásak vagyunk, hogy komolyan vettek bennünket és köszönetet mondunk minden kórházi dolgozónak,nővérnek, orvosnak, akik azért éjszakáznak, hogy segítsenek a bajba jutottakon: Köszönjük szépen!