Az embernek örökké az emlékezetében marad mit csinált éppen akkor, amikor tudomást szerzett egy közeli hozzátartozó elvesztéséről. Ebédet főztem, a gyerekek a megszokott hangerőn „játszottak”, Robi vette fel a telefont, anyukám mondta el: meghalt nagyapa.
Nagyapa a 93. évét taposta és apám meggyőződése szerint simán megéri a 100-at. Szellemileg friss volt, (köszönhető valószínűleg a sok keresztrejtvénynek), kifogyhatatlan mesélőkével, persze a régmúltról, soha nem látott, ismert emberekről, nekünk csak a történelemkönyvekből ismert személyekről. Gyerekként sokat mesélt nekünk és rengeteg vicces történetet tudott. Humorát mindvégig megőrizte. Utolsó előtti találkozásunkkor éppen nagyon meleg volt. Erre ő:
-Ismertem egy Meleg nevezetű embert. Éppen ilyen idő volt és a gyerekek így vicceltek vele:
-Meleg bácsi ma van a neve napja! 
- Te is viccelődtél vele papa?
-Ugyan már, hova gondolsz, én már akkor fiatalember voltam! –mondta tettetett felháborodással, de valahogy huncutul csillogott a szeme.
Kicsit nehezen mozgott a Parkinson miatt, nehezen lehetett érteni és ez látszólag őt is nagyon zavarta. Kedd esténként kötelező program volt az „Önök Kérték” természetesen csonthangerőn.
Igényelte a napirendet, akár egy kisgyerek (lehet ez a hosszú élet titka?):
Reggel: éhgyomorra svédkeserű
Ebéd: hajszálpontosan délben, 1 dl vörösborral- édesség mindig jöhet.
Uzsonna: Pontban 4kor: joghurt, banán
Vacsora: Fél 8kor: fürdés, tévénézés, olvasgatás pihenés
Az étkezések között, „ejtődzködésnek” (mennyit röhögtünk rajta) nevezett sétafikálás a lakásban, jó idő esetén gyakori üldőgélés a teraszon.
Mindig pontos volt. Köszönhető ez állomásfőnöki múltjának, amire nagyon büszke volt.
Nagyapa, elment az utolsó vonat….
Isten Veled, Viszontlátásra!