Elkezdődött

az ovi. Kicsit nyögvenyelősen. Nyögtem és nyeltem. Őszintén gondolom, hogy a mi ovinkban nagyon kedves és remek emberek dolgoznak, viszont nem bírom megérteni, hogy miért misztifikálják túl a "beszoktatás" kérdéskört.
Anyaként érzem, hogy mi jó a gyerekemnek és mi nem. Noah egész nyáron az ovit várta. Az óvoda kedvéért szokott le 1 nap alatt teljesen a pelusról. Amikor elfújta a 3 gyertyát, már másnap indult volna az oviba. Nem volt benne semmi félelem.
Mi sem hullattunk könnyeket, hogy "jaj, jaj, mi lesz velünk, felnőtt a kisfiunk", természetes dologként kezeltük, hogy ez az élet rendje.
És akkor jön az óvónő (akit egyébként nagyon szeretünk és ő Noah kedvence) és próbálja belém és a gyerekbe szugerálni, hogy hát ez milyen nehéz, meg elszakadás, meg elválás, meg szegény gyerek, ugye hiányzik anyukád blablabla. Erre persze bizonytalan lesz anyuka, elbizonytalanodik a gyerek, érzi valami nem stimmel,és innentől kezdve önbeteljesítő jóslat az egész. Komolyan mintha egymás ellen dolgoznánk.
Summa summárum ennek ellenére már első nap otthagytam, nem maradtam, nem työntyögtem. Gyerek elhúzott játszani. Délben érte mentem (az óvoda kérése volt, hogy az elején még ne aludjon ott.), és a gyerek egy orbitális hisztit vágott le, hogy ő bizony nem akar hazajönni. Még az utca is visszhangzott, ahogy jöttünk haza. Röhögtünk is itthon az apjával, hogy nekünk nem a beszoktatás, hanem a kiszoktatás lesz a gond.
Másnap szintén vidáman ment, majd délben sírdogálva találtam az ebédlőasztalnál. Nem evett semmit. "Hiányolja az anyukáját"-mondták a pedagógusok. Odasiettem, kérdezgettem mi a baj? Elzokogta, hogy beverte a fejét a mosdóba, azért sír. Kérdeztem a gondozónőt valóban beverte-e a fejét. Ja, igen és lenyomták neki kanállal. Szuper. Hiányzik az anyukája. Ja. Megpusziltam a bibit és gyorsan a szájába kanalaztam a tányérján lévő érintetlen ételt.
De éreztem, hogy megtört benne valami.
Másnap alig akart oviba menni. Kicsit pityergett. Mondtam neki, hogy délben jövök. Puszi és otthagytam. 1 óra múlva odatelefonáltam. Semmi gond. Délben robogtam érte. Hallottam a folyosón, hogy büszkén dicsekszik, milyen ügyesen megette az ételt. Mázsás szikla hullt le a szívemről.
Csütörtökön sem akaródzott elindulni. Kevesebb nyöszörgés. Pénteken már semmi.
Hétfőn minden gond nélkül indultunk és azóta is megy minden a maga útján.
Persze még inkább figyelő üzemmódban működik és inkább a felnőttek társaságát keresi, de ez szerintem teljesen természetes egy alig 3 éves gyereknél.
Hát így kezdődött.